Kerekes Anna
Csalás és ámítás

A 20. század eleji pszichológiai áttörések nagy részét megcáfolta a mostani agykutatás. Amilyen tudományosnak tűnt a 10-es években a szimbólumokkal operáló álomfejtés, annyira ingatag elméletnek tetszik az azóta eltelt csaknem száz év alatt folyt neurobiológiai kutatások tükrében. Némely bizarr, képtelen álmunkból gazdag mögöttes tartalmat levonni olyan, mint háromszög-kompozíciókat és meglepő plánváltásokat elemezni a Vad angyal egyes epizódjaiban. Ennek ellenére a most mozikba kerülő filmek még mindig freudiánus odalról közelítik meg az emberi psziché rejtelmeit. Sok a különös álmokkal, elménkbe temetett titkokkal, hatodik, hetedik, nyolcadik érzékünkkel operáló thriller. Ráadásul mivel a filmekből ismert totális amnézia a valóságban rendkívül ritka, sokszor fűznek misztikus szálat a történetbe. Nem értem, hogy a Memento után miért kell, hogy minden pszichothriller Hatodik érzék-mutáció legyen.

Felejtés

A Felejtés erőteljes, izgalmas felütésekor is reménykedtem a többé-kevésbé mégiscsak logikus és hihető magyarázatban. A főszereplő Tellyt sokk éri. Repülőszerencsétlenségben elhunyt, tizennégy hónapja gyászolt gyermekéről kiderül, soha nem is létezett, hogy rajta kívül sem férje, sem barátai nem emlékeznek a hirtelenszőke kis Samre. Meglepett, hogy a főhős egyetlen másodpercre sem gondolkodik el azon, hogy esetleg nem ő-e az, aki megbolondult. A bemutató is azt sugallja, hogy erről a dilemmáról szól a film. De nem. Fújhatjuk az enyhén borzongató bizonytalanságot, a racionális, ám mégis meglepő végkifejletet! Nem idéződik fel Ingrid Bergman tétova, saját józan eszében fokozatosan elbizonytalanodó arckifejezése a Gázlángból. Fütyülünk a logikára az idén! Telly talál egy jóképű férfit (akinek szintén van eltűnt, de felidézhető gyermeke), és mindkettőjüket üldözőbe veszik a nemzetbiztonságiak. (Az egyik ügynököt elég egyszer egy bottal megfenyegetni, hogy valljon, így már nem csodálom, ha aggódnak az amerikai állampolgárok nemzetük biztonságát illetően.) Akkor a pszichothriller-résznek annyi, jöjjön az akciófilmvonal! Alig egy óra múlva pedig egyetlen alkotásban egyesülni látszik a kopasztott gumicsirkét szorongató RTL Klubos filmrajongó összes kedvence: dráma, sci-fi minden mennyiségben, ezen kívül mutánsos, sírva röhögős… A vicc, hogy még csak nem is azzal a bárgyú ötlettel van a baj, hogy a földön kívüliek kényükre-kedvükre módosítják agyunkat kísérletezgetés céljából, mert ebből készülhet olyan film is, mint a Dark City. De annyi műfajt mixeltek össze, hogy végül se füle, se farka a sztorinak. A Felejtés egy összefüggéstelen, zűrzavaros, rendkívül pihentagyú film.

Az apokalipszis angyalai - Bíbor folyók 2

A Bíbor folyók első részében hosszú másodpercekig vaksötét van a vásznon. Nem filmtörténeti jelentőségű a dolog, mégis több cikk megemlíti, hogy egy ilyen jelenetet nem bírna el egy hollywoodi mainstream film. De a mi filmünk, a mi európai filmünk elbírja! Büszkén ültünk a gigantikus vászon előtt a multiplexben, és áhítattal olvastuk: Les Rivieres Pourpres. A Taxi addigra már beszáguldott a toplisták élére, jó sok amerikai akciófilmet állva hagyva, erre jön most egy másik tipikus hollywoodi műfaj, a thriller franciásan. Így visszatekintve már nem tudom, mit vártunk. Talán hogy megszabadulunk a végsőkig elkoptatott képi és dramaturgiai megoldásokkal operáló hollywoodi produkcióktól. Igen, én határozottan reméltem, hogy jobbat, igényesebbet, érdekesebbet kapunk a klasszikus műfajokon belül. Megújulást vártam a kommersz filmek világában. Populáris új hullámot. Elszálltak az illúzióim: ma már leginkább az a különbség egy amerikai és egy francia populáris film között, hogy ez utóbbiban franciául beszélnek. A legjobb pillanataikban be-bemutogatnak a műfaj hollywoodi kliséinek, de megmaradnak éppoly könnyednek és blődnek, mint tengeren túli testvéreik. Ilyen Az apokalipszis angyalai - Bíbor folyók 2 is. Persze áthatja a franciás báj. Szerintem a "Bíbor folyók 2" alcím parodisztikus. Amerika-cikiző szándékot véltem fölfedezni abban a jelenetben, amikor a reptéren igencsak élethű játékpisztollyal utasokra lövöldöző gyerek senkit sem érdekel - pánikot meg végképp nem kelt, azokban az időkben, amikor nagymama körömreszelője is riadalmat vált ki az amerikai reptereken. Az is tetszett, amikor az egyetlen kihallgatható tanú életének megmentéséért mindent megtesznek a rendőrök, ahogy azt a hollywoodi filmekben megszokhattuk, de itt az utolsó pillanatban mégis meghal az illető, ami már nem szokványos amerikai thrillerelem. Lassított felvételen látjuk, hogy a földön fekvő zsaru minden erejét összeszedve rászegezi pisztolyát az áldozat felé késsel közeledő gonoszra, ám a lövés csak akkor dördül el, amikor a gonosz már leszúrta a tanút. Kis tüskék ezek, de ennyi, és nincs tovább. A többi a szokásos: babaarcú, manöken alkatú hittudományok doktora, megfontolt, tapasztalt, idős zsaru, fiatal, heves zsaru, akik pompásan kiegészítik egymást. Látványos, akrobatikus üldözések, lövöldözés, Jézus-pózban kiszögezett áldozatok, személyük között olyan összefüggés, amit már az amerikai Azonosságban is elavultnak éreztünk két évvel ezelőtt. És frappáns, logikusnak tetsző választ kapunk a nézőt izgató, természetfölötti eseményekre. (A csuklyások azért tudják lenyomni fizikai teljesítményükkel a rendőröket, mert titkos, a második világháborúban az elit Wermacht-katonáknak adott doppingszert használnak.) "Lüktet a ritmus, rendbe' a tempó". De Olivier Dahanék egész projektjére jellemző, amit Sickratman énekel: "Hát nesze hülye paraszt itt egy sor/ismételd velem és jól szórakozol." (Ugye mindenki poénnak vette...)

A mandzsúriai jelölt

A Dark Cityben szinte végig éjszaka van. A film történetével, nyomasztó hangulatával együtt az állandó sötétség is rátelepszik a nézőre. Szerencsére az egyik szereplőnek is eszébe jut: milyen furcsa, hogy az embereknek nincsenek nappali emlékeik. Mintha mindig csak éjszaka lett volna. A film hőse így jön rá, hogy valami nem stimmel. Az emlékek merev panelszerűsége, a sokaknál túlságosan egységes memória gyanússá válik A mandzsúriai jelölt Marcus őrnagya számára is. (A film ötletét egy negyven évvel ezelőtti, azonos című Frank Sinatra-film adta, melyben a főhős kommunista "hipnotizőrökkel" küzd.) A mandzsúriai jelölt időzítése tökéletes. Mintha az alkotók a jövőbe láttak volna. Az amerikai elnökválasztás után ugyanis fölmerült bennem, hogy az amerikaiak valami kollektív hipnózisban élnek. Mert hiába a filmes propaganda, a társadalom nagy részének állítólagos háborúellenessége, az úgymond véleményformáló művészvilág nyílt Bush-ellenessége, a végeredmény mégiscsak az, hogy a többség akarata szerint az elmúlt négy év politikáját kell folytatni. Pedig A mandzsúriai jelölt is a bizonytalanság érzéséről szól, arról a félelemről, hogy állandóan félrevezetik, becsapják, kihasználják az amerikai népet. Hogy a "mindent szabad" demokrácia álarca mögül gonosz erők figyelik az amerikaiak minden lépését. Ki és miért ölte meg Kennedyt? Pontosan miért is háborúzik az ország állandóan? Folynak-e évtizedek óta titkos kísérletek földön kívüliekkel vagy sem? És a többi. És mindezen félelmek alapja, hogy bármit, de bármit el lehet titkolni az aggódó állampolgárok elől. A filmbeli Shaw őrmester egy befolyásos érdekszervezet hathatós segítségével nyílegyenesen tart az elnöki pozíció felé. Ám ennek ára, hogy személyiségét elveszti, hipnotizált bábja csupán a cégnek. Nagyon zavart ez a hipnotizálás dolog, ugyanis nem átvitt értelemben van szó erről a filmben, hanem konkrétan. Az eredeti film idején még biztos nem volt ennyire kínos és elhasznált az ötlet, de manapság, főleg A Jade skorpió átka után, nehéz megállni kuncogás nélkül a telefonba suttogó gonoszok hipnotizőrtevékenységét. "Raymond Prentess Shaw őrmester" - búg a manipulátor, és a megrészegült alany máris azt teszi, amit mondanak neki. Szerencsére azonban a Felejtés Tellyjéhez hasonlóan Marcus őrnagyot is keményfából faragták. Gyanús lesz neki, ami másnak nem, és milyen jó, mert így meglátja, amit mások nem. Én is szeretnék egyszer egy ilyen gyanút, hogy más lehessek, mint a többiek körülöttem. Én annyira gyanakszom, itt van bennem a kételkedés szikrája, de hogyan lobbantsam lángra? Denzel Washingtonnak olyan könnyen megy! Bárcsak rájöhetnék valami gyanús összefüggésre! Bárcsak bekerülhetnék az FBI látókörébe!

Mobil

Jobban járt volna a Mobil-beli Ryan is, ha nem olyan pofátlanul magabiztos és öntelt, ha nem érzi olyan rohadtul jól magát saját bőrében és a világban. Egy napsütötte kaliforniai délutánon megcsörren a mobilja, és egy kétségbeesett női hang azt rebegi, hogy elrabolták, és könyörög, értesítse a rendőrséget. Sokszor kapunk téves hívást. Néha belelihegnek, káromkodnak, randira hívnak, fenyegetnek. De ha csak a helyi önkormányzatot keresi valaki, akkor is zavar, idegesít, rabolja az időnket. Ryant sem hatja meg Jessica könyörgése. Idegennek segíteni amúgy is necces. Mi van, ha csak szórakoznak velünk, és hülyét csinálunk magunkból? Miért mi legyünk azok, akik megkérdezik a földön fekvő rossz szagú pasast, hogy jól van-e, ha mindenki más átlép rajta és továbbmegy? Hiszen akkor mindenki minket fog nézni, és biztos az is kiderül, hogy emberünk csak ittas, és békésen alszik. A másokra oda nem figyelés társadalmilag sokkal elfogadottabb, mintha leguggolunk megnézni egy idegen pulzusát. Természetes, hogy Ryan is ki akarja nyomni Jessicát. Még Török Ferenc kisfilmjét sem láthatta a toleranciáról, ami azt a ritkaságszámba menő helyzetet ábrázolja, amikor az autós türelmesen és nyugodtan várakozik harminc másodpercet a zebránál, míg a gyalogos felszedi elejtett kulcscsomóját, de szerencsére Jessica fogva tartói rátörnek a nőre, a zajok behallatszanak a hirtelen kabát alá rejtett telefonba, s Ryan megérzi, itt komoly dologról van szó. Az aranyifjú szuperhőssé válik. Csak így lazán. Csuklóból. Magukkal ragadják az események, végül már bármire képes, hogy segítsen a bajba jutott családon (közben kiderül, hogy Jessica egész családja bajban van). Akciódús események követik egymást, melyeket olykor megfejelnek egy-egy humoros jelenettel, vicces "beszólással". Sokáig rejtély, hogy miért pont a Martin családot szúrta ki a könyörtelen banda. A biológiatanárnő Jessicán és Lakers feliratú kabátot, farmert viselő ingatlanügynök férjénél tipikusabb, tisztességesebb amerikai átlagpolgárokat a valóságban sem találni. Aztán kiderül, hogy az emberrablók rendőrök. És átlagamerikaiaink azért kerültek veszélybe, mert a férj véletlenül levideózta, amikor a rendőrök kifosztottak és kivégeztek egy drogkereskedő bandát. Az átlagembert tehát csak az átlagemberek védhetik meg. Amerika bizalmatlan. Fegyveres őrei is potenciális ellenségek. Már megint csak magukra, saját leleményességükre számíthatnak.

A Bourne-csapda

A tudathasadás mellett az emlékezetvesztés a másik legkedveltebb pszichothrillertéma. Jól ismerjük a múltját vesztett ember réveteg tekintetét, holott ezzel a pszichés zavarral a valóságban aligha találkoznánk. A totális amnézia legalább olyan ritka pszichés rendellenesség, mint a jóval kevesebb film témájául szolgáló, ám annál különösebb rövidtávúmemória-vesztés. Néhány évvel ezelőtt Kaurismaki A múlt nélküli emberben eljátszott a gondolattal, hogy vajon milyen lehet tiszta elmével újrakezdeni ez életet. Hőse egy utcai támadás során elveszíti emlékezetét, nincs többé múltja, olyan, mint egy ma született bárány. Mert borostás arca valahogy tényleg csupa ártatlanságot sugall, és a maga módján ártatlan is, hiszen nem visel álcát, nem mutatja másnak magát, mint aki, mert nem is tudja, milyen is valójában. Kaurismaki hőse kapott még egy esélyt az élettől. Amnéziája eltörölte múltját, rendes emberek közé került, ahol belőle is rendes ember lett. Csak a film végén derül ki, hogy szerencsejátékos volt, aki minden pénzét eljátszotta, feleségével sem bánt jól. De az új ember a régi helyett már nem kérhet bocsánatot, tetteit sem bánhatja meg, csupán szomorú lehet, hogy egykor azonos volt vele. Jason Bourne-nal is ez történik A Bourne-csapdában. Elfelejti múltját, szerelmes lesz, és ártatlan emberként kell rájönnie, hogy korábban könyörtelen gyilkos volt. Mivel múltjával együtt önazonosságát is elvesztette, a korábbi, "rossz ember" nem emlékszik magára. De bűntudatot kell éreznie valaki miatt, akivel már nem tudja többé azonosítani magát. Bourne abszolút pozitív hős, hiszen amnéziája miatt sem ő, sem a néző nem tudja az egykori hidegvérű gyilkossal azonosítani. Ő is kapott még egy esélyt. Bár a múlt kísértetei, tetteinek következményei könyörtelenebbül bánnak el vele, mint a múlt nélküli emberrel, Jason Bourne végül mégis tiszta emberként búcsúzik a nézőktől. Jójszakát.

Alien vs. Predator - a Halál a Ragadozó ellen

Az Alien vs. Predator - a Halál a Ragadozó ellen közhelyesen hangzatos horrorfilm-szlogenje: "Bármelyikük nyer, mi veszítünk." Kíváncsi vagyok, honnan jött az ötlet. Vajon a Predátor 2-ből, ahol a ragadozók különböző civilizációkban szerzett trófeái közé a film készítői poénból beraktak egy Alien-csontvázat is? Vagy abból a feltételezésből, hogy ha az Alient és a Predatort szerették a nézők, akkor az a film, amelyben mindkettő szerepel, biztos sikeres lesz? A film első, teljesen eseménytelen húsz perce éppolyan unalmas, mint annak idején a Godzilláé volt. Szerelmi románc, szörny sehol. Aztán végre valahára! Eljutunk a kibontakozásig, ami jelen esetben nem a halál, hanem a túlélés. Méghozzá szokatlan módon. A főhős, aki ismét egy rátarti csajszi, egyszer csak azt mondja: "az ellenségünk ellensége a barátunk", és kezet nyújt az egyik termetes ragadozónak. Nem értem, hogy a plakátra vajon miért nem a sokkal érdekesebb "Ki mellé állnál, hogy túlélj?" szlogent nyomtatták. Sci-fi-történeti pillanat pedig a film. Ki hitte volna, hogy az ember egyszer még könnyeivel küszködik egy predator holtteste fölött. (Méghozzá az Antarktiszon, egy szál pólóban…) Ráadásul erkölcsileg már a kihalás is könnyebben igazolható, mint egy ilyen átokfajzat segítségével túlélni, mi mégis jobbunkat nyújtjuk az egyik rossznak. És itt jön a csattanó: az emberi faj csupán játékszere a ragadozóknak, akik szándékosan keltik életre az Alieneket, hogy ifjú harcosaik megküzdhessenek velük. A mi szerepünk annyi, hogy belőlünk kelnek ki az Alian-tetralógiából már jól ismert módon az új példányok. Ezek után ugyanezen predátorokkal való együttműködésre van szükségünk, hogy ne pusztítson el minket az általuk - a mi felhasználásunkkal - életre keltett Alienek csapata. Jó, a fordulat elmarad, de azért nem tucat sci-fivel van dolgunk. Nem arról van szó ugyanis, hogy mi, emberek teremtünk egy szörnyet, aki fellázad ellenünk (lásd legutóbb Én, a robot), aztán jól elbánunk vele, hanem kiderül, mi vagyunk a teremtmények, de legalábbis erősen a Predator kegyeire bízott, számukra alantas élőlények, akiket nemhogy nem győzünk le, de pusztán csak az ő szánalmuknak köszönhetjük létünket. Akkor egy unalmas, még csak látványos összecsapásokat sem tartalmazó, közhelyes sci-fiből is levonhatjuk a hónap legfontosabb következtetését: az ember nemhogy nem hős, hanem mindenféle nála hatalmasabb erők kiszolgáltatott bábuja csupán.

Bolondok éneke

A Bolondok éneke után én érezetem magam rohadt kiszolgáltatottnak. Mi ez? Hol vagyok? Miről szólt ez? Ennyire elhülyített volna a sok amerikai film, hogy a magyar művészfilmet már a cselekmény szintjén sem értem? És akkor hogy fogom tudni értelmezni? Segítség! Idegesen nyitom ki újra a programajánló site-okat. "Francia orvos romániai misszió közben idegösszeomlást kap, és egy erdélyi elmegyógyintézetben találja magát. Hamarosan úgy érzi, a kórház világában "normálisabb" az élet, mint a falakon kívül..." "Zoltán Frimont fiatal, magyar származású francia orvos felesége társaságában épp egy romániai misszión vesz részt, amikor váratlanul összeomlik, és egy erdélyi elmegyógyintézetben találja magát. Rövid időn belül otthonossá válik neki a kórház, felfedezi a bolondok különleges világát, és ösztönösen úgy érzi, hogy odabent jobb, őszintébb világ veszi körül, mint azelőtt a "normális" életben. Egy súlyos múltbéli teher azonban annyira nyomasztja, hogy rövid időre visszatér Párizsba..." "Zoltán Frimont fiatal, magyar származású francia orvos (…) orvosnő feleségének társaságában épp egy romániai misszión vesz részt, amikor váratlanul összeomlik, és egy erdélyi elmegyógyintézetben találja magát. Rövid időn belül otthonossá válik neki a kórház, felfedezi a bolondok különleges világát, és ösztönösen úgy érzi, hogy odabent jobb, őszintébb világ veszi körül, mint azelőtt a "normális" életben. Elhatározza, hogy soha nem hagyja el a kórházat. Egy súlyos múltbéli teher azonban annyira nyomasztja, hogy az már egyre elviselhetetlenebbé válik, ezért rövid időre visszatér Párizsba." Az idézetek a pestiest.hu-ról, a portról és a csapnivalóról származnak. Két dolog szembetűnő. A leírások szemlátomást egy tőről fakadnak. Ez pedig a sajtókönyv. A pressbook korábban egy információs gyűjtemény volt az alkotókról, a forgatás körülményeiről, néhány érdekes sztorival megtűzdelve. Mai változatai a művészfilmek esetében már értelmezik is a produkciót. Felfedik a történet rétegeit, értelmezési és asszociációs mezejét. A biztonság kedvéért. Ki tudja, melyik gyorstalpalón végzett az a médiamunkás, aki majd befolyással lesz a nézőkre. Sajnos nem volt szerencsém látni a Bolondok énekének sajtókönyvét, pedig kivételesen érdekelt volna, hogy az alkotók mit szeretnének kihozni belőlem. Például, az is csak az ajánlókból derül ki, hogy Zoltán jól érzi magát a bolondok között. De mi baja a házasságával, az életével? Én arra az összefüggésre sem jöttem rá magamtól, hogy Zoltán azért nem akar hazamenni, mert rájön, hogy "odabenn" őszintébb, normálisabb világ veszi körül. Saját védelmemben említem csak meg, hogy Zoltán "odakinti" életéből összesen úgy három percet láttunk, ebből nem derül ki, hogy milyen is volt az ő korábbi világa, amelynél a bolondok közössége őszintébb, jobb. Amúgy meg szörnyen elkoptatott közhely, hogy a bolondok tulajdonképpen normálisabbak, mint a kinti emberek, több szeretet, emberség, bajtársiasság van bennük, és hogy éppen egy ilyen külvilágtól elzárt közösségben vonhatunk le életfilozófia szintű konklúziókat a kinti világról. A legnagyobb baj, hogy legkevesebbet a főszereplő Zoltán motivációiról, lelkivilágáról, belső fejlődésének állomásairól tudunk meg. Amit látunk, az egy ártatlanul mosolygó, kamaszos külsejű férfi nem túl érdekes kalandjai egy elmegyógyintézetben. Látunk arcokat, sorstöredékeket, emberi viszonyokat, a bolondok közötti emberséges világban kikristályosodott szerepeket, a kinti világban talajvesztett figurákat, akik "bent" öntudatra ébredtek, de mindez szétfolyik a vásznon, nem áll össze egésszé, mert hiányzik a koncepció. A néző belekapaszkodik egy-egy szép pillanatba, megragad egy logikai szálat, de aztán a film végén kénytelen kiengedni a kezéből az egészet. A történet veleje bizonyára a sajtókönyvben van, csak ott, gondolom, nem rejtve, hanem alaposan, érdekfeszítően, hosszú oldalakon keresztül kifejtve. Ki kellene adni. Lehet, a film nem is olyan fontos hozzá.

Csodálatos Júlia

A Bolondok éneke első öt percében a leghátsó sorból egy hölgy hangosan méltatlankodott, hogy miért feliratos a film, ha egyszer magyar. A Csodálatos Júliánál én hökkentem meg, hogy szinkronizálva van. Megszoktuk, hogy újabban csak a gyerekeknek (is) szóló, vagy nagyon népszerű, esetleg színvonaltalan vagy bugyuta vígjátékokat szinkronizálják. (Vagyis ahol a célközönség egy része még nem tud olvasni, vagy már nincs semmi remény, hogy egyszer megtanuljon...) Zavart a film előzetesében, hogy Szabó István nevét csak az ajánló végére biggyesztették oda. Még büszkék sem tudunk lenni rendesen! Digitális surroundban kellett volna kiabálni, hogy ennek a színvonalas filmnek magyar a rendezője, az Oscar-díjas Szabó István. Végső soron jó, hogy a filmet szinkronizálták, hogy a Julia-t Júliának mondják, és csak nekünk Bánsági Ildikó hangján "játszik". Ez jár nekünk, ha már Szabó István nem egészen a miénk. Tanulni azért lehetne tőle. Újra megtanulni a hagyományos filmkészítést, a könnyedséget, az erőlködés, feltűnősködés nélküli rendezői magatartást. Szabó István első vígjátéka olyan könnyed, mintha egész életműve ilyen filmekből állna. Ha a műfaj szokatlan is, a probémafelvetés a Szabótól megszokott: miként küszködik az ember a sors vagy a történelem által ráosztott szereppel, megismerhetjük-e, elfogadhatjuk-e önmagunk? Júliának lenni néha rendkívüli könnyű, néha nehéz. Könnyű, amikor a külvilág áhítattal és kacagva asszisztál játékunkhoz, nehéz, amikor önmagunk előtt sem vagyunk képesek levenni az álarcunkat. Amikor már önmagunknak is játszunk. Júlia nem csupán a színpadon, az életben is játszik. Mint minden nő. Mint mindnyájunk. Sértődötten kell öltöznie, miután (minden bizonnyal) karjába omlott az ifjú csábítónak, zokogva kell összeomlania, ha megalázták, a forrón rajongó udvarlónak el kell játszania a végzet asszonyát. Első, igazán őszinte, "eget-földet" rengető kacaját éppen ez utóbbinál hallhatjuk. Az elkeseredett Júlia úgy próbálná helyreállítani megingott önbizalmát, hogy fejest ugrana egy újabb viszonyba, még ha meg is alázza önmagát. De a barát, aki őszintén rajong Júliáért, a színésznőért, "más csapatban játszik". A komédiának vége. Júlia végre szembesül a játékon kívüli valósággal, és újra az lesz, aki volt. Átöleli igaz barátját, és szerintem már az aranysárgán gyöngyöző, hideg sörre gondol, amit a film végén az igazi, a csodálatos Júlia kortyol boldogan. Emberként úgy szerezte vissza önbecsülését, hogy őszinte volt önmagához, de színésznőként csak úgy szerezheti vissza, ha újra komédiázik. A Csodálatos Júlia után nem kezdődik új időszámítás a filmművészetben. De jó olyan filmet nézni, amit nekünk, közönségnek szántak. Ami elvarázsol. Ez tök egyszerű. Szerintem.