Rosta Gábor
Jóléti terrorizmus
2003. december

Do it, rendezte: Sabrine Gisiger, Marcel Zwingli

Ami még hosszú ideig a fülünkben cseng, ha kijövünk a moziból, az az idegen, idétlen vihogás, ahogy Daniele von Arb vinnyog régi önmagán, korábbi eszméin. Sem ő, sem társai nem tagadják meg múltjukat (bár volt, aki nem vállalta a szereplést a filmben), de szó sincs mély megbánásról, sőt szavaikon, gesztusaikon átsüt a jelen unalma, életük kisszerűsége. Ők voltak Svájc terrorista-anarchista csoportja a 70-es évek elején. A '68-as diákmegmozdulások elcsitulása után Zürichben is létrejött egy radikális sejt, amely kapcsolatot tartott fenn más európai terrorszervezetekkel, többek közt a Baader–Meinhof csoporttal. Hazájukban fegyvert és robbanóanyagot loptak a hadsereg raktáraiból, melyekkel vértelen robbantásokat hajtottak végre. Minden gyanú felett álló svájci útlevelükkel robbanószereket és menekülőket csempésztek, míg le nem buktak. Ma lelassult ötvenesek, akik el-elmerengnek a fiatalságukon, vissza-visszarévednek terrorista éveikre. És ami engem mellbe vágott, hogy szabadok. Itt vegetálnak köztünk. Túlélték tetteiket, a börtönt is, és úgy tűnik, önmagukat is.

A 16 éves Daniele von Arb Zürichben 1970-ben alapította meg azt a forradalmi csoportot barátaival, amelyet a CIA évekkel később „Annebabi” kódnévvel jegyzett be. Európa tele volt ilyen szervezetekkel, a '68-as diáklázadások szelleme radikális, erőszakos formában élt bennük tovább. Svájcban is voltak korábban diáktüntetések, de jóval gyengébbek, mint Franciaországban, vagy az Egyesült Államokban. Svájcot ugyanis elkerülte a világháború, nem voltak konfliktusaik más nemzetekkel, a belső feszültségek sem éleződtek túlzottan ki, így Svájcban a lázadás kiváltó oka az unalom volt, elkeseredett nekifeszülés a sivárságnak, a szürkeségnek. Daniele ezt ki is mondja a filmben. Valahogy benne volt a levegőben a lázadás, mozdulni kellett, végrehajtani valami nagy tettet, ellenszegülni. Végtelenül idealisták voltak, sőt gyerekek.

Az európai baloldali radikálisok egyfajta „közös jón” alapuló, szolidáris államrendszert vizionáltak, mely céltételezetten működik. Úgy érezték, csak egy szikra kell, és beindul a forradalom, a munkásság, a tömeg automatikusan melléjük áll. A terror a svájci csoport számára a figyelemfelkeltés eszköze volt, feladata a felvilágosító üzenet közvetítése. De az is jellemző a svájci csoportra, hogy nem építettek fel ideológiát, nem formálták saját képükre az eszmét. A filmből úgy tűnt, hogy csak sodródtak az eseményekkel, miközben a kortárs európai terrorszervezetek eszmefüggők voltak. De még a ködös, romantikus jövő sem állt össze mindegyikük fejében. Azzal pedig már egyáltalában nem bajlódtak, hogy elképzeléseiknek van-e realitása, milyenek a valódi társadalmi összefüggések. Nem is gondolkodhattak sokat rajta, hiszen a mozgalom lényege éppen a tett volt, a mélyebb összefüggéseket firtató konformizmus is az elsöprendő dolgok közé került. Sokan célt találtak a terroristacsoportokban, feladatot az életben, fontosnak érezték magukat, részei lettek egy magasabb küldetésnek. Baloldaliságuk az idealizmuson alapult, a radikalizmusuk a fiatalságukból következett. A legnagyobb akciójuk az iráni sah elleni merénylet lett volna, amely a biztonsági intézkedések miatt, az indulás pillanatában kudarcba fulladt. De nem tudták kivitelezni az iráni katonai attasé ellen tervezett merényletet sem, amely már a tervezés fázisában hamvába holt, ráadásul egy morális kérdésen folytatott vitán futott zátonyra: szabad-e elvenni valakinek az életét? A svájci csoportban működtek a morális fékek, nem is nagyon értették, miért kellene nekik ezt az embert bántani, nem jelentett számukra közvetlen, s így valódi ellenséget. A jóléti terrorista egy fontos ismérve, hogy mérlegelte tetteit.

Az első terrorhullám a 19. század végén söpört végig Európán. (Egy terrorcselekmény volt a casus belli az első világháború kirobbantásához is.) A második hullám '68 után vette kezdetét. Sem a munkásság, sem az értelmiség nem állt a fiatalok mellé. Az államokat készületlenül érték a támadások. A 70-es évek szabad nyugati társadalmainak az erőszakszervezeteit szinte lebénította ez az új városi harcmodor. (Az európai rendőri elhárítás korai bénultságára jellemző, hogy még az amatőr svájci csoport is nemzetközivé tudta tenni tevékenységét. Simán felvették a kapcsolatot az európai radikális szervezetekkel.) De mégsem rendült meg Nyugat-Európa. Sőt, az 1972-es müncheni olimpián történt mészárlás okozta sokk után az állam is terrorral válaszolt: börtöncellájukban likvidálták a Baader–Meinhof csoport vezetőit, a müncheni reptéren pedig elhangzott az első parancs a terroristák lerohanására. A jóléti terrorizmus napjai meg voltak számlálva. A svájci csoport 1975-re szétesett, és tagjait egymás után sorban elítélték. Tetteik súlyához mérten 5-6 év szabadságvesztés kaptak, melyeket svájci börtönökben kellett letölteniük. (A hideg futkos az ember hátán, amikor Dánielé von Arp rövid indiai börtöntapasztalata és az otthoni fogsága közti különbségekről beszél a filmben, döbbenten magyarázza, milyen brutálisak „amott” a rendőrök, és mélységesen megveti az ilyen erőszakos államapparátust elviselő keleti életszemléletet is. A mai terroristákat keményebb fából faragták, nem is úszhatják meg ilyen könnyen, igaz, sok esetben túl sem élik akcióikat.

Egy rövid kitérő erejéig meg kell jegyeznem, hogy Európában természetesen nemcsak a jóléti államokban működtek terroristacsoportok, egyes radikális szervezetek diktatúrák ellen küzdöttek, például Görögországban, Portugáliában, vagy Spanyolországban. Az ő harcuk és kockázatuk össze sem hasonlítható a svájci csoportéval. Az európai terrorszervezeteket két csoportba szokták sorolni: az egyikbe a baloldali terroristák tartoznak, akik a világforradalmat kívánták előmozdítani, a másikba a szeparatista mozgalmak, amelyek egy terület vagy nép önállóságáért küzdenek. Léteznek jobboldali terrorcsoportok is, de mivel a jobboldali szélsőségesek egyik ideológiai alapja a rend, ehhez nem illenek a zavart keltő terrortámadások. A svájciak a baloldali idealisták közé tartoztak, annak is egyfajta amatőr szárnyát képviselték.

A filmben bőven láthatunk kora 70-es évekbeli amatőr mozgóképeket, melyeket a terroristák készítettek egymásról, és amelyeket a stáb kérésére ástak elő és adtak át bemutatásra. Ezek a kézikamerával készült felvételek peregnek a visszaemlékezések alatt. 17-19 éves fiatalok képei, akik naivan mosolyognak, vidámak, havas lejtőkön pózolnak a kamerának. A tudatlanok magabiztossága sugárzik a felvételekből. Utána megjelenik a mai arc, harmincöt évvel idősebb önmaguk. Meg lehet keresni a felismerhető arcvonásokat, az árulkodó gesztusokat. Hasonló élményt nyújtott a nemrég zárult ChinArt kiállításon az a képsorozat, amelyben a kulturális forradalom idejéből származó brigádfotók mellé helyezték a mai is élő tagok csoportképét. Az egyenkabátok és sziklaszilárd világnézet magabiztossága az egyik oldalon, visszafogott (talán bölcsebb) öregség a másikon. Az egyik oldalon az elhivatottság és mosolytalan öntudat, a másikon a megállapodottság és az örömtelen nyugalom.

Nagyon tetszett a filmben az alkotók távolságtartó szemléletmódja, mert hagyták, hogy interjúalanyaik önmaguk leleplezzék le saját magukat. Nem volt a filmben fontoskodó riporter, aki megtört hangon a morális felháborodás csúcsáról ítélkezett volna, csak a történetre és a személyekre koncentrálnak. Nem volt tolakodó riporter, nem voltak hatásvadász trükkök, a film nem alkotott véleményt, nem használt manipulált elemeket, minden, amit láttatott az a sallangmentes valóság. Egyetlen képi elem, a folyamatosan bejátszott fiatalkori amatőr felvételek válthattak ki csupán érzelmeket, azok naivitása, fiatalsága és elviselhetetlen könnyűsége mellbevágó volt. Minden más dokumentáció és szenvtelenség. Szép lassan bontakoztak ki a néző előtt a portrék, melyekből megtudtuk, miként vált valaki terroristává, hogyan alakult át a személyisége, hogyan vált alkalmassá mások, és ha a helyzet úgy hozza, akár önmaga elpusztítására is.

Mindaz, amit a film bemutat, már csupán a múlt. Poros mementó. Idegesítően avítt, mint a Super 8-as felvételek. A 70-es évekbeli terrorakciók indítékai, mérete és hatása összemérhetetlen az új évszázad terrorjával. 2001. szeptember 11. után a félelem átdimenzionálódott. Megváltoztak a terroristák is. Képzeljük egymás mellé a havas lejtőkön a Super 8-as kamera előtt bohóckodó svájci kölykök mozgóképeit, és a zöld fejkendős, fekete ruhás, megjelenésükben is brutális, szúrós tekintetű fanatikusok tv-felvételeit. Az arab fiatalok felolvassák egy papírról a deklarációjukat, majd végrehajtják az öngyilkos akciót. Szimbolikusan egyesülnek az eszmével. A jóléti terroristák vigyorognak egykori és jelenlegi önmagukon. A maiak egy gombnyomással lezárják a dialógust, a videoüzeneteik egyirányúak, diktátumok a világnak. A mai terroristáknak az egykori svájci akciócsoport morális meghátrálásához hasonló vívódásairól mit sem tudni. A mai kor terroristái az okozott kár szerint mérlegelik akcióikat, tettük célja nem pusztán a figyelemfelhívás, katonai erőként lépnek fel, tetteik hadműveletek. A hatalom is az erőszak nyelvén válaszol, háborút indít a terror ellen.

Ma, ha minél nagyobb a véráldozat, minél váratlanabb a pusztítás, annál „sikeresebbnek” számít az akció. A pusztítás mértékének radikális megnövekedésében és a véletlenszerűségben látom az újkori terrorizmus minőségi változását a 70-es évekbeli terrorizmushoz képest. Angolszász újságírói közhely, hogy If it's bleed, it's lead, vagyis a vérnek van hírértéke, áldozatok kellenek, az üszkös romok közé ragadt véres húscafatok, széttépett testű halottak. Vértelenül felrobbantani egy épületet ma már nem számít, erre a hírre senki sem kapja fel a fejét. Ma a katasztrófák és az élőben közvetített háborúk korában a terror számára a rendkívül véres merényletek maradtak a figyelemfelkeltés eszközei, számháború folyik az áldozatokkal, működik a hírverseny a terrorpiacon is.

Talán az egyetlen összekötő kapocs a régi és az új terroristák között a terroristalét választásában rejlik. Ma is sokan azért választják ezt az életformát, mert vonzza őket a szervezet összetartó ereje, életcélt kapnak vezetőiktől. Emberi közösséget, kézzelfogható célt a céltalansággal, a sodródással szemben. És itt véget is érnek a párhuzamok. A mai terroristák végtelenül leegyszer űsítve gondolkodnak a világról: vagy velünk van valaki, vagy ellenünk. N incs átmenet. Nincs civil lét, mindenki potenciális célpont, elképzelhető áldozat. Ennek a radikalizálódásnak egyik kiváltója, hogy az egyén egy bizonyos ponton úgy érzi, nem maradt több fórum, ahol orvosolhatnák az általa felvetett társadalmi problémákat, melyek gyakran kapcsolódnak össze személyes sérelmekkel. A kilátástalannak érzett helyzet taszítja őket az erőszak felé, végre tenni akarnak azért, hogy ügyük ismertté váljon, a világ tudtára akarják hozni sorsuk kilátástalanságát. A mai terroristák többsége etnikai vagy vallási jellegű háborúkban vesztette el rokonait vagy barátait. Magukat mártíroknak látják, tettüket önfeláldozásnak érzik a nagy ügy oltárán.

2001. szeptember 11-én új időszámítás kezdődött az Egyesült Államok számára is. Amerikának és a fejlett nyugatnak önmaga sérthetetlenségébe vetett hite semmivé foszlott. Mindannyian emlékszünk a második repülőgép feltűnésére a képernyőn, ahogy a saját szemünk láttára becsapódik a toronyba. Ahogy a visszajátszásokat és a lassított felvételeket néztük, azt is fel kellett fognunk, hogy mindez nem véletlen, hanem előre kitervelt akció. Mindannyian emlékszünk arra is, hol voltunk abban a pillanatban, mivel foglalkoztunk, emlékszünk a döbbenetre. Mindenkinek van hozzá egy kis története, mindannyian együtt éltük át a tragédiát. A WTC lerombolása annyira elképzelhetetlen esemény volt, hogy az első percekben sokan azt hitték, csak újabb Orson Welles-i tréfa áldozatai, csak most nem a rádión, hanem a tévén keresztül viccelődnek velük. Amikor e sorokat írom, a tévétudósításban ismét por kavarog, káosz, felfordulás, romok – újabb merényletek egymás után, ezúttal Isztambulban. A banképületnél több száz a halottak száma. Az embernek eszébe jut a Háborús játékok című film. Olyan szépen megmutatta és elhitette velünk a 90-es évek elején, hogy az amerikaiak műholdról figyelik a terroristakiképző bázisokat, és ha kell, bármikor lerohanhatják őket. Ma már tudjuk, hogy mindeközben maguk az amerikaiak képezték ki százával azokat a fiatalokat, akik ma számukra is ellenőrizhetetlenül kóborolnak a világban szanaszét, nem tudni, ki, mikor és hol szervezi meg és veti be őket. Miközben újabb és újabb hollywoodi produkciók készülnek Amerika világmegváltó szerepéről és nagyságáról, a Frankenstein-mítosz újra érvényesnek tűnik: a teremtmény elpusztítja teremtőjét.

Valamikor hittük, hogy a kémelhárító szervezetek urai a helyzetnek, talán el is tűrnek bizonyos akciókat kusza politikai érdekeknek engedve. De a dolog nem szabadulhat el. Mint a 70-es években: egyszer csak azt mondja valaki, na elég volt, és felszámolja a terroristasejteket, vagy legalábbis komoly csapást mér rájuk. Jóléti terrorizmus és piár antiterrorizmus. De ennek a korszaknak vége. Amerika és az európai hatalmak nem tudnak elégtételt venni, az iszlám terroristák az iszlám országokra is veszélyt jelentenek. Ki érti, mi történik? Inkább beteszem a videóba a Do it kazettáját. És elmerengek ezen a kordokumentumon, amelynek semmi köze a mai valósághoz, pedig csak harmincöt év telt el. Nézem a képeket, és ami hirtelen belém hasít, az elmúlás érzése. Amit itt látok, az nincs többé. Véget ért. Ez már romantika. Ahogy az egész radikális baloldaliság nosztalgiává barnul. A film segít szembesülnünk azzal, hogy ennek a terrorista korszaknak vége. Más világban élünk, más lett a fegyvernem, más lett a háború.