Ellenpélda a téma-réma megkülönböztetésére. Ha a törléses transzformáció használatának megkötéseire vonatkozó megállapítások segítettek felismerni a 9)-es és 15)-ös formák nézõre gyakorolt hatásának különbségét, feltehetjük a kérdést, hogy mi a helyzet az olyan kép esetében, amelyen az A és B szereplõket háromnegyedrészt elölrõl, középen látjuk.
Könnyen találhatunk számos példát erre a beállítás/ellenbeállítás-típusra, különösen a hollywoodi filmekben. Az idáig megállapított transzformációs szabályok nyilvánvalóan nem érvényesek erre a formára. A kérdés tehát az, vajon szükséges-e elvégezni másik transzformációt is, amennyiben az alárendelt struktúra ugyanaz, mint a 9)-es formáé, vagy elmondhatjuk-e, hogy a 24)-es forma alárendelt struktúrája különbözik a 9)-esétõl. A második megoldás elõnye nyilvánvalóan az lenne, hogy megspórolnánk újabb transzformációt, viszont egyértelmû hátrány, hogy felveti egy, már elõzetesen kizárt forma vizsgálatának lehetõségét a háromnegyedrészben felvett személyek középsõ képmezõben való bemutatásának lehetõségeit illetõen. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy az elsõ megoldás valóban elegendõnek bizonyulna a kérdés megválaszolásához.
Valójában, amikor ezt a képbeállítást elfogadhatatlannak bélyegeztük, a felszíni jelentést utasítottuk el, nem állítottuk hogy a beállítást a képzés bizonyos szintjén el kell utasítanunk, de másik szinten még használhatónak bizonyulhat. Ez a beállítás/ellenbeállítás -forma pillanatnyilag tökéletes ellenpélda mindarra, amit eddig mondtunk. Ha elfogadható - amit pedig nehéz lenne cáfolni, hiszen a hollywoodi filmekben való gyakori alkalmazása bõséges tárát nyújtja a példáknak -, a téma és réma fogalmának használata nem bizonyul megfelelõnek a film elemzésénél, csak abban az esetben, ha bizonyítani tudjuk az elemek olyan elrendezésének gyakorlatát, amely a filmi kijelentést egy tengelyen balról jobbra haladó közléssel határozza meg.
Figyelembe vehetjük tehát, akárcsak Slakta (1975), hogy a közlés nem írható le egyszerûen a téma és réma kettéosztottságával, azaz ezt a téma/átmenet/réma hármas osztásával kell helyettesítenünk. Ez a hármas osztás, amit Slakta Firbas (1974) nyomán javasol, egy szempontból méltó a figyelmünkre: úgy tûnik, megfelel a hagyományos vágás módszerének. Az aranyszabály szerint a kép nem két, hanem háromra oszlik:
Önkényesnek tûnhet ez a párhuzam, amit a verbális kijelentés téma, átmenet és réma közti felosztása és a két mezõ hármas tagolása között az aranyszabály alapján vontunk. Mindamellett, amennyiben a képet közlésként értelmezzük, feltehetjük a kérdést, hogy ez a hasonlóság tényleg csupán a véletlen mûve?
Téma/átmenet/réma. Mielõtt megvizsgálnánk, hogy a fogalmi eszköztár ekképpen történõ megújítása, aminek szerepe, hogy segítséget nyújtson a kijelentés struktúrájának közlésként történõ értelmezésében, segítségünkre van-e a kép három mezõre osztásának kifejtésében, meg kell próbálnunk megállapítani, hogy mi volt a kiváltó oka a nyelvészeti teória FSP (a mondat funkcionális perspektívája) néven ismert megújításának. Látni fogjuk, hogy általánosságban a szereplõk középsõ képkivágatba helyezése és különösképpen a 25)-ös formájú beállítás/ellenbeállítás olyan textuális struktúrának felel meg, ahol a középre helyezett elemek átmeneti helyzetben vannak.
Slakta (1975) azzal a ténnyel igazolja a fogalmi eszköztárnak ezt a Halliday által javasolt megújítását, hogy a réma fogalma nincs megfelelõen körülírva. Bár Halliday pontosan definiálja, hogy mit nevez a kijelentés témájának, a réma esetében már nem fejezi ki magát ilyen világosan. A témát állító mellékmondattal definiálja a kijelentés elsõ szintagmájaként, a rémát viszont tagadó mellékmondattal határozza meg mint a kijelentés maradék részét, ami már nem tartozik a témához.
A téma és a réma effajta meghatározása elegendõnek bizonyulhat, ha olyan egyszerû példákkal kapcsolatban alkalmazzuk õket, mint amilyeneket Halliday (1974) javasol, de nem felelhetnek meg, amikor olyan kijelentést vizsgálunk, mint amilyeneket Slakta választott példaként, az Egy tiszta szív (Guy de Maupassant) elsõ mondatát: „Fél évszázadok keresztül irigyelték a pont-l'évêque-i polgárasszonyok Madame Aubaintõl Félicité nevû szolgálóját."
Ennek a mondatnak a kapcsán mutattuk be, hogy a téma és réma kettéosztása milyen hasznos lehet. Segítségével felismerhetõvé válik az idõhatározó elbeszélésbeli funkciója: „Fél évszázadon keresztül". Mindemellett a téma meghatározása önmagában még nem elegendõ a kijelentés szövegszerkezetének felismeréséhez. Fontos például világossá tenni az SN-ek („a pont-l'évêque-i polgárasszonyok" és „Félicité nevû szolgálóját") és az SP („Madame Aubaintõl") megfelelõ helyzetét. Ezek szerint a Halliday által meghatározott téma és réma közötti különbség nem bizonyul elégségesnek, hiszen akkor az idõhatározót („Fél évszázadon keresztül") foghatnánk fel egyedül témaként, a fennmaradó három elemet pedig rémaként kellene kezelnünk.
Valójában ellentmondásos lenne, ha például az „a pont-l'évêque-i polgárasszonyok" szintagmát is a rémához tartozó elemként kéne értelmeznünk. Tulajdonképpen ez a szintagma egyszerre logikai és grammatikai alanya is a kijelentésnek, Halliday példáiból pedig az derül ki, hogy a logikai és a grammatikai alany egyaránt téma. Ha egy nem megjelölt tárgyas, aktív formájú mondatban, a logikai alany (cselekvõ) egyszerre grammatikai alany, tehát téma is, nincs értelme figyelmen kívül hagyni a lehetõségét annak, hogy ebben a mondatban az „a pont-l'évêque-i polgárasszonyok" nem téma. Jól látszik, hogy egy tárgyas mondatban a grammatikai alany csak akkor foglalhatja el a réma helyét, ha transzformáció által változtat helyet, mint ahogy a passzív transzformáció vagy a jobboldali képmezõbe való áthelyezés esetében teszi.
Ahhoz, hogy a grammatikai szöveg ebben az esetben ne minõsüljön témának, áthelyezésre lett volna szükség. Jóllehet az, ha nem a mondat elején helyezkedik el, hanem az idõhatározó után, nem abból fakad, mintha áthelyezték volna, hanem abból, hogy az idõhatározó a poszt-ciklikus Y-mozgás transzformációjának segítségével elékerült. Ezen felül felcserélõdött az SP „Madame Aubaintõl" és az SN „Felicité nevû szolgálóját". A szintagmatikus átírás szabályaiból adódóan a következõ mondat alakul ki: „szolgálóját Madame Aubaintõl", hiszen az SV újraalakított sorrendje Ige SN SP, nem pedig Ige SP SN.Természetesen mondhatjuk, hogy a permutáció kötelezõ a „sa" (birtokos) névmás jelenléte miatt(Az eredeti francia mondat és annak permutációja: „Pendant un demi-siècle, les bourgeoises de Pont-l'Evêque envièrent à Madame Aubain sa servante Félicité." és „Pendant un demi-siècle, les bourgeoises de Pont-l'Evêque envièrent saservante Félicité à Madame Aubain".), hiszen kiderült, hogy a névmás kataforikus használata ez esetben grammatikus mondatot eredményez:
„Fél évszázadon keresztül irigyelték a pont-l'évêque-i polgárasszonyok Félicité nevû szolgálóját Madame Aubaintõl."
Az, hogy a permutáció kötelezõ, nem változtat semmit azon a tényen, hogy a transzformáció végbement, tehát fel kell tennünk a kérdést, mennyiben változtatja meg a közlés struktúráját. Megállapíthatjuk, hogy a transzformáció fakultatív vagy kötelezõ jellegének nincs jelentõsége a közlés vizsgálatakor. Minden transzformáció valójában a szöveg szerkezetének makró-funkciójára fejti ki hatását. Ez tûnt fel B. Hall-Partee-nak is (1971), aki éppen azt mondta, hogy a transzformációk a mondat irányát változtatják meg, amennyiben a téma-réma viszonyára vagy az elõfeltételezések viszonyaira vonatkoznak.
Az SN és SP permutációja valóban hatással van Flaubert mondata közlésének struktúrájára, hiszen a „Félicité nevû szolgálója" szintagmát végsõ pozícióba helyezi. Ez annyit jelent, ha mindaz, ami Slakta nyomán kiderült, igaz, hogy ez a szintagma rendelkezik a legmagasabb KD (kommunikatív dinamika)-fokkal. Másképpen mondva, a „Félicité nevû szolgálója" az az elem, ami ebben a mondatban a legnagyobb mértékben járul hozzá az elbeszélés fejlõdéséhez. Az SP és az SN permutációja tehát az SN-t helyezi a legmagasabb KD-fokú pozícióba. Ebbõl kiderül, hogy ez lesz az elbeszélés fõszereplõje, az a szereplõ, amelyen keresztül az elbeszélés fejlõdése végbemegy, ami megerõsíti a mese folytonosságát.
A kommunikatív dinamika és bevezetése a transzformációs-generativista fogalomkörbe szükségessé teszi tehát a téma-réma kettéosztás újragondolását. Hogy feloldjuk azt a problémát, amit ennek a kettéosztásnak egy, a Flaubert mondatához hasonló mondatra történõ alkalmazása jelent, a kettéosztást egy téma-átmenet-réma hármas osztásra kell felcserélnünk. Az átmenet funkcióját tehát az ige vállalja át. Eszerint pedig mindent, ami az igétõl balra található, témaként jelölhetünk meg; az igétõl jobbra lévõ elemek a réma vonatkozási körébe tartoznak. (A szerk. kiemelése.) A téma tehát nem a kijelentés eleje, hanem mindaz, ami megelõzi az igét. A réma pedig nem egyszerûen az, ami nem téma, hanem azt tekintjük rémának, ami az ige után következik.
Ez az átfogalmazás feloldja azt az ellentmondást, ami az Egy tiszta szív elsõ mondata kapcsán merült fel. „A pont-l'évêque-i polgárasszonyok", ami fogalmi és interperszonális szinten logikai és grammatikai alanynak minõsül, szövegszinten már nem rémának, hanem témának tekintendõ. A kijelentés struktúráját tehát, amennyiben közlésnek számít, a következõ módon írhatjuk le:
Tp-T1-T 2- Tn-átmenet-R1 -R2-Rn-R p
Ha ez a megfogalmazás segít a szóbeli közlés elemzése kapcsán felmerült problémák megoldásában, érvényességét általában az ikonikus közlés elemzését tekintve is, de fõleg a filmelbeszélés kapcsán vizsgálat tárgyává kell tenni.
Gál Péter fordítása